A hétvégén szombaton esedékes a következő futóversenyem. Baradla Trail 16 km-es távja. Nem is szeretem versenynek hívni ezeket a rendezvényeket, mivel számomra sokszor nem az a fontos, hogy én hanyadik lettem a végén, hanem az, hogy megcsináltam, vagy éppen x perccel gyorsabban futottam, mint pár hete vagy hónapja.
Szóval, egy klassz kis kihívás elé nézek megint. 16 km hegyen-völgyön és barlangon keresztül. Ugyanis 2 kilométert a barlangan is fogunk futni, benne 280 db lépcsővel is. Izgalmas lesz! Ahogy írták, összességében 500 méter lesz a szintemelkedés.
Nos, futottam már síkon is és emelkedős-lejtős terepen is 16 km-t. Sőt, többet is. Ettől nem kellene tartanom. Viszont minden futásnak úgy indulok neki, hogy ki tudja, mi történik, hogyan bírom éppen aznap, és mire van felkészülve a testem, lelkem. Mindenesetre én igyekszem a tőlem telhetőt megtenni a felkészülés heteiben.
Például kitaláltam, hogy újra dombozok, illetve lépcsőzöm egyes reggeli futásaim alkalmával. Természetesen a hétvégi terepfutás sem maradhatott el. Így most nem a kilométereket gyűjtöttem, elsősorban, hanem a lábaimat és a lelkemet edzettem szintemelkedéssel.
A dombozás kapcsán nagyszerű élményem van. Egy olyan emelkedőt választottam, ami kb. 600 méter hosszú 10 % feletti az emelkedés. Mikor éppen futok fel, akkor érzem a combomban az égő izmokat, a szívem gyorsabb pumpálását (max. 160-164 ütés/percig engedem fel pulzusom) és a kezdődő energiahiányt. Az a szép, mikor a táv felénél kezd jobban emelkedni a szint, és így megtenni a maradék szakaszt. Az agyam kikapcsol (valamilyen gondolatra fókuszál), a tekintetem nagyjából fél-egy méterrel előrébb jár (nem, nem nézem, mennyi van még hátra), és nem veszem figyelembe, hogy kezd fáradni a testem.
Sokszor magam is meglepődöm, hogy már fenn is vagyok a tetején, aztán fordulok vissza. Na, ekkor jön az endorfin löket!
Hihetetlen boldogság érzéssel futok le a kezdő pontig, és ha esetleg felfelé menet már azon gondolkozom, hogy többször nem futok fel, ebben a túláradó felszabadultságban vígan megyek újra. És kezdődik a kör előlről.
Ha megvan aznapra tervezett 5-6 forduló, akkor irány hazafelé. De nem fáradtan, hanem felpörögve. Ez a szép benne! A sima síkfutás nem mindig adja ezt az érzést. De azért annyira nem vagyok – még – mazochista, hogy heti egy alkalomnál többször dombozzak….
A lépcsőzés, ami eddig nem volt túl sokszor, és nem is hosszú ideig, hiszen csak néhány futásom zárásaként iktattam be, remek comberősítés, szívfelpörgetés és tüdőkapacitás növelő is. Ugyanúgy, mint a dombozás, csak rövidebb szakasszal.
A terepen való szaladgálásról nem is beszélve! Nagyszerű vádli-, comb- és farizom erősítő, állóképesség növelő is egyben. Ilyenkor mondom én, hogy a kardiótól is lehet izmosodni. Nyilván nem síkterepes futásról beszélek. Hanem rendes szintemelkedősről és lefele trappolósról. (Meg is jegyeztem a páromnak, hogy javasolni fogom a vendégemnek, aki nem futhat, hogy menjen túrázni a hegyekbe, pont elég lesz felfele és lefele gyaloglás arra, hogy erősödjön a vádlija és a farizma.)
Szóval, ilyesmikkel készülök a hétvégi futásra. A célom, hogy jólérezzem magam, és végig tudjam futni a távot (a nehezebb emelkedőkön és lépcsőn gyalogolva még).
S természetesen megosztom írásban is az élményeimet!