“Neked még szokott lenni izomlázad?” – szegezték nekem csodálkozva a kérdést valamelyik nap. Most légy okos, Domokos, gondoltam, erre csak bölcs választ szabad adni, illetve őszintét. Miért ne lenne, kérdeztem vissza, hiszen ha nincs, akkor azt jelenti, nem fejlődöm, az edzéseim nem nyújtanak kihívást. Az izmoknak pedig újabb és nagyobb terhelésekre van szüksége, hogy fejlődjenek.
Attól, hogy edző vagyok, valamilyen edzettségi szinttel rendelkezem, nem jelenti azt, hogy nekem bármilyen mozgás és izomterhelés már meg sem kottyan. Sőt, az edzőség sem arról szól, hogy én már elhagyhatom magamat, elég csak a heti két edzés, amit a vendégeimnek tartok. De nem ám!
Mindig azt mondom a vendégeimnek, hogy azért jó Nekik, hogy olyan edzést tartok, amiben én is elfáradok, mert így nagyobb kihívás elé állítom Őket. És megadom az esélyt arra, hogy valamikor beérjenek engem edzettségben.
No, de az ugye fura lenne, ha a vendégeim fittebbek lennének, mint én.
Így hát a heti két Fit Training mellett szükségem van saját edzésre. Amikor csak magamra figyelek, magamat állítom kihívás elé, illetve terhelem meg a testemet a gyakorlatokkal, hogy az teljesen fáradjon el. Ezzel biztosítom a fokozatos fejlődést az izomzatomnak.
Nem könnyű feladat a saját edzőmnek lennem. Ez is egy kihívás.
És ez érvényes az élet bármelyik területére, szakmájára. Az élet örök tanulás és fejlődés. Kerültem már olyan helyzetben, mikor az egyik kineziológus társam nehezményezte, hogy szóba került az ismerősei előtt, hogy neki is szoktak oldásokat csinálni. Persze, mindenkinek a magán ügye, hogy jár-e kineziológushoz vagy pszichológushoz vagy egyéb helyre, ahol a lelkét teszi rendbe. De úgy érzékeltem, számára leginkább az volt a probléma, hogy “gyengének” tűnik azok előtt, akik az ő segítségét kérik.
Nos, ha tetszik, ha nem, egy kineziológusnak ugyanúgy szüksége van a továbbfejlődésre lelki téren is, mint azoknak, akik hozzámennek kezelésre. Nem csak szakmailag kell bölcsülnie. Hiszen ő is egy ember, és hogyan segítsen másokat, ha a saját problémái lenyomják, ellepik.
Ha én már annyira “tiszta lelkű” lennék, akkor elmondhatnám, megvilágosodtam, és nincs szükségem segítségre. De ezt sem én, se sokan mások sem mondhatják el…
S az a vendég, aki tökéletesnek hiszi a segítőjét, és azt is várja el tőle, az inkább egy csodatévőt szeretne magának, mint egy hús-vér embert, aki ugyanolyan esendő, mint ő, csak éppen jobban ért a segítéshez.
A fejlődés az élet velejárója és elengedhetetlen része. Megállni nem szabad, de minek is? Csak így érdemes és élvezetes élni!