Az utóbbi időben nem igazán írtam a futásaimról, egyéb edzéseimről. Az előbbi kevés volt, az utóbbiak már annál több, hiszen kompenzálni szerettem volna a kiesett futást.
Amikor futottam, az valamilyen verseny volt. Így részt vettem a Kékes csúcsfutáson, majd rá két hétre a miskolci Bükki Hegyi Maraton féltávját teljesítettem. Egyikről sem számoltam még be egy-egy hosszabb írással. Még tartozom velük.
Miért is hanyagoltam a futást? Nos, a talpi bőnye gyulladásom nem igazán akart gyógyulni. Bárhogyan is kíméltem.
Tudtam, lelki oka van annak, amiért fáj a talpam. Ezért is kértem egy kineziológiai stresszoldást. Nos, kiderült, ami kiderült. Vártam, hogy csökkenjen, majd eltűnjön a fájdalom. Közben persze továbbra is kerültem a terheléseket. Úgy tűnt, működik a dolog. A terep félmaratont szépen lefutottam, és bár a féltáv után már fájt a talpam, úgy éreztem, hogy nagyobb kár nem történt. Másnap már nem éreztem.
Aztán sajnos, elmentem futni. Terepre. Minden ellenérzésem ellenére cipőt húztam. Nem kellett volna. Pontosan azon érzések miatt fájt a talpam, ami miatt akkor hétfőn elindultam futni.
A talpam többszörös fájdalommal jelezte, hogy rosszul döntöttem. Így a következő két hetet krémezéssel, jegeléssel és megannyi kíméléssel töltöttem.
Úgy éreztem, hogy veszélybe került a születésnapi 42 km-es táv lefutása. Talán így is volt. De nem adtam fel.
A következő bejegyzésemben erről írok majd.