A dombok és a hegyek azért vannak, hogy megmásszuk őket, felfussunk rájuk. Ha már egyszer megtette ezt az ember, akkor utána így fogja gondolni. Szerintem.
Tavaly júniusban fejembe vettem, hogy idén részt veszek a Kékes Csúcsfutáson. Januárban be is neveztem. Aztán megláttam, hogy valami hasonló versenyt rendeznek ide a Bükkbe is, Bánkútra. Kicsit hosszabb ugyan a táv (22 km), kicsit több a szintemelkedés (920 m), de úgy gondoltam, Kékes előtt kitűnő lehetőség lesz felmérni azt, milyen formában vagyok, mire vagyok képes.
Közeledett a verseny napja. Kétségeim kezdtek támadni afelől, hogy végig tudom csinálni, de ezeket elhessegettem. Bátraké a szerencse, gondoltam.
Bánkút próbája a Szilvásváradi Cross15 volt, így nagyjából megtapasztaltam, milyen 5 km-en keresztül csak felfele haladni. Rájöttem, hogy fizikailag képes vagyok rá, mert a többi agyban dől el. Ha kisördögre nem hallgatok, akkor nyert ügyem van.
Eljött a vasárnap reggel. Fantasztikus esőre álló idővel.
Persze, a rajt előtt 10 percig keményen esett, aztán elállt mindenki megkönnyebbülésére. Mert bár a futó az esőben is fut, de mégis jobb csak izzadtan és nem ázottan beérni a célba.
Egy kedves ismerős futótárssal izgultuk végig a rajt előtti perceket, majd együtt is futottunk. Magányos futó vagyok, de most nagyon jól jött, hogy ő mellettem trappolt. Egymást motiváltuk kimondatlanul is olyankor, mikor legszívesebben engedtünk volna a kényelmesebbik énünknek.
Így csak két alkalommal sétáltunk bele úgy 20-20 méter erejéig, a táv többi részét futottuk, kocogtuk.
Az utolsó 5 km-re kaptunk egy kísérőt, akinek frissessége nekünk is új lendületet, energiát adott, és kizökkentett a kezdődő fásultságból.
Ami a többnyire folyamatos szintemelkedést illeti: energiát, erőt beosztva igyekeztem tartani egy tempót. Néztem a pulzusomat is, amit egy ideig tudtam 155-164 között tartani, egy-egy meredekebb résztnél 170 környékén. A max pulzus 173 volt.
Nem lihegtem, egyenletesen tudtam venni végig a levegőt.
Olyan 14 km táján kezdtem belefáradni a hosszú emelkedőkbe fizikailag. A lelkierőm 17-18 km-nél kezdett csökkenni. De szerencsére ilyenkor jött egy lejtős vagy egy síkabb szakasz, így felfrissültem.
S amilyen jól gazdálkodtam az energiáimmal, az utolsó km-t még meg is tudtam húzni otthagyva a futótársamat. No, nem sprint volt, de mentem.
Nem tudom, mi volt velem, vittek a lábaim. A cél húzott, és az, hogy végre felérek.
A párom várt a célban, én pedig a nyakába ugrottam. A befutóérmet osztogató lány türelmesen megvárta, míg kiörvendtem magam, majd én is megkaptam a nyakba valót.
Így egy nap elteltével, azt érzem, hogy ez a kihívás fizikailag nem terhelt le nagyon. Nincs izomláz, nem voltak a célba érés után fájó lábak, izmok és kimerültség. És sikerült egy elfogadható időn belül lefutnom: 2 óra 40 perc körül.
Azt hiszem, jól csináltam.
Hatalmas élmény volt, erőt próbáló, és ha tehetem, jövőre is jövök.
