Eljött a Vivicitta Városvédő félmaraton reggele. Várakozással teli, készülődéssel.
A budai szállásomon az éjszakát végigaludtam. Időben lefeküdtem (10 óra), és keltem 5 óra körül. Persze, ébresztőre. Jobb híján citromos meleg vízzel ébresztgettem a testemet, és némi internetes infoval az agyamat. Majd jöhetett a pakolás a hátizsákba, gondolkodás, hogyan is szorítsam be a holmikat, amit előző nap vásároltam. Legfelülre került a futáshoz szükséges ruhák, cipő.
Felöltözés után leültem enni. Kis szalonnát, óvatosan, nehogy gondot okozzon később a futás során. Némi paleo energiaszelet, pár szem olajos mag, dió. Ahogy már előző bejegyzésemben is írtam.
Majd elindultam. Már előző nap kiszámoltam, mennyi idő kell, hogy kb 8 óra környékére kiérjek a Margitszigethez. Villamos, HÉV és gyaloglás. Tökéletes bemelegítés.
Kiérve a szigetre felvettem a rajtszámomat, kicsit sétáltam, szétnéztem, hogy teljen az idő, és nagyjából tudjam, mi hol van. Majd elindultam átöltözni. Bőven volt időm, s rövidíteni is akartam a rajtig a futó ruhában töltött időt, hiszen hideg volt még az ujjatlan trikóban való várakozáshoz.
Miután leadtam a csomagomat, szétnéztem a környéken, hátha összeakadok az ismerősökkel, akiket a facebook-os kilométergyűjtő csoportban ismertem meg virtuálisan. Hamarosan hármukkal találkoztam is.
Együtt melegítettünk be Katus Attila vezetésével a futók jó részével, majd én egy gyors mellékhelyiség látogatást tettem, aztán megkerestem a szektoromat. Tavaly ősszel kissé bátran saccoltam, hogy 2 óra alatt lefutom a távot, s talán meg is lett volna, ha jobban kifutom magam. De óvatos leány vagyok én! Szóval, igyekeztem jó hátraállni, nehogy útban legyek a nálam jóval gyorsabbaknak.
Vártam, vártuk a rajtot. Ha addig nem is izgultam, kezdett az adrenalin szintem emelkedni, így mint versenylovak a startnál, én is ugra-bugráltam, mocorogtam.
Megszólalt a kürt. Lassan haladni kezdett a tömeg a start felé. Meglehetősen sokan voltunk, és bizony nagyjából 2 percbe telt, mire átszaladhattam a chipérzékelőn.
Az első egy-két kilométeren a helyemet, a megfelelő sebességet igyekeztem megtalálni. Illetve az érzéseimmel birkóztam. A meghatottságtól kezdve az örömig mindenféle érzelem kavargott bennem. Aztán magával sodort a tömeg és a futás. Már csak arra figyeltem, hogy olyan tempót tartsak, ahol a lélegzetvételem egyenletes tud lenni, és tudom tartani a nyugodt orron keresztül való beszívást.
Bár működött a távot és sebességet mérő program a telefonomon, amit a karomra csatoltam, mégis a táblával jelzett kilométerek között eltelt időt figyeltem, számoltam. Azt vettem észre, hogy 6 perc alatti időket futok. Kb. 5:50 perc/km. Hümmögtem magamban egy sort, majd próbáltam nem gyorsabban futni, nehogy besavasodjak, vagy idő előtt felemésszem az energiámat.
Közben pedig viaskodtam az önérzetemmel, ha lehagytak futók, illetve a tömegiszonyommal. Ugyanis a mezőny közepén lévén itt voltak szerintem a legsűrűbben az emberek. Magányos futó lévén számomra erősen idegen volt, hogy több 10 ember van előttem, mellettem, mögöttem. Hol engem kerülnek ki, hol én sasszézom előrébb két futótárs között. Aztán ezen is túltettem magamat.
Út, zene, frissítés, szurkolás
Korábbi tapasztalataim a rakparton való futást illetően nem voltak túl jók. Melegnek, unalmasnak és egyhangúnak találtam. Így kicsit paráztam, hogyan fogom viselni. De hála a zenészeknek (ütősök), akik leginkább latin ritmussal kedveskedtek nekünk, illetve a három kilométerenkénti frissítő állomásoknak, az út mentén fel-felbukkanó szurkolóknak a monoton szakaszok igen rövidek lettek.
Ami a szurkolókat illeti, kitettek magukért. Tényleg, sokat jelent, hogy biztatnak, integetnek, pacsira nyújtják kezüket. S nekem sokat, de nagyon sokat jelentett, hogy az egyik KM Gyűjtős ismerős a Duna parton felbukkant. Ő a futás helyett a szurkolást választotta ezen a vasárnapon. Nem tudom, mivel nyomatékosította a biztatását (tán egy fazékfedőt vert fakanállal), de mikor megláttam, szinte a nyakába ugrottam. Ezt megtettem másodszorra. Mert bizony, kerékpárral a mezőnyt megelőzve egy újabb szakaszon hajrázott az futó ismerőseinek. Köztük nekem.
Szerintem ezek a momentumok plusz energiát adtak a további kilométerekhez.
Szerencsénk volt az időjárással. Ugyan a nap tűzött, de elviselhető volt. Mindenesetre könnyebbséget jelentett, hogy a táv második harmadjának egy részét felvezették az épületek közé, ahol lehetett hűsölni.
Futás
10 km-t elérve gondolkodtam, gyorsítsak-e. De úgy döntöttem, nem szükséges, hiszen még mindig tartom a 5:50 perc/km körüli tempót, és igazából még nem éreztem fáradtnak magamat.
A frissítő állomásoknál is inkább pár korty vizet ittam. Talán a 12 km körül vettem el egy darab banánt, a 18 km környékén pedig egy izoitalos poharat, amiből csak két kortyot ihattam, a többit eldobtam. Éreztem, hogy a testemnek nincs szüksége semmi ételre vagy italra vízen kívül.
Sokat emlegetnek hosszabb távok esetén egy bizonyos falat. Szerintem változó, hogy kinél mikor jelenik meg, illetve egyáltalán felbukkan-e. Nálam, ha jól emlékszem, a 17-18 km táján jött el egy pillanat, amikor már arra vágytam, hogy vége legyen. Szerencsére már látszott a Margit-híd, ami azt jelentette, hogy már tényleg nem sok van hátra. S amilyen jól bírtam továbbra is a futást, egyre lelkesebben futottam az utolsó kilométereket.
A hídon tempósabban igyekeztem kapkodni a lábaimat, onnan pedig a szigetre már lejtő vezetett be. Az utolsó kilométeren pedig még jobban megnyomtam az iramot. Persze, csak annyira, hogy ne kiköpött tüdővel és összeeső lábakkal érkezzem a célba.
A finisben
Az utolsó száz métereken fordult be a célhoz vezető útra egy vijjogó mentő. A futók lehúzódtak, közben a lemaradókat biztatták, és azon voltak, hogy a maradék métereket próbálják még gyorsabban megtenni.
Nálam még a meghatottság érzése is felbukkant – újra. Majdnem hüppögtem a célba érés gondolatára. Hogy újra megcsináltam, lefutottam a félmaratont egy versenyen.
Aztán megráztam magam, felcsaptam a kezeimet a levegőbe, és átfutottam a célvonalon.
Örömmel kocogtam tovább, majd bennem csend lett. A ‘hogyan tovább’ kérdés járt az eszemben. Ezt lefutottam, és … és akkor mi is van ezután?
A mobilomon futó távmérő programot nézve konstatáltam, hogy elég szép időt futottam, de azért kíváncsian vártam a hivatalos eredményt is, hiszen tudtam, ezek a gps-es programok nem túl megbízhatóak. De azért sejtettem, hogy jobb időt futottam, mint legutóbb.
Átvettem a befutó csomagot, megettem a kezeimbe nyomott almát, nyakamba akasztották az érmet, és mentem lenyújtani.
Néztem a tömeget, amely a félmaratont lefutókból, a következő távokra készülőkből és a nekik szurkolókból állt. Én pedig kicsit elveszettnek éreztem magam.
Vizet kerestem, majd kikértem a csomagomat, átöltöztem, és szépen kiballagtam a hídra, hogy felszállhassak valamelyik tömegközlekedési eszközre, ami kivisz az állomásra.
Nagyszerű élmény volt. Sikerült 2 percet javítanom a félmaratoni időmön, azaz 2 óra 4 perc alatt tettem meg a közel 21,1 km-t.
Visszagondolva a futásra és az elmúlt másfél évre, valóban lehet valami abban a mondásban, ami azon a pólón van, amit pont egy éve kaptam a barátnőmtől:
“Amit a cél elérésével kapunk, közel sem olyan fontos, mint amivé válunk, amíg azt elérjük.”