A maratoni távra felkészülés egyik legfontosabb része a hosszú futás. Ez azt jelenti, hogy heti egyszer minimum 20 km-t fut az ember egy nem rohanós tempóban.
Bár ünnep és családi programok voltak a hétvégén, mégis sikerült egy nagyobb távú futást összehoznom. A szüleim 27 km-ről is megközelíthető falusi házához kocogtam el ismét. Már másfél hónapja ezt az utat megtettem, így tudtam, mire számíthatok.
A logisztika miatt az egyik gyermekem kerékpározni “kényszerült”. Ezt az utazási módot a kisebbik vállalta, azaz engem kísért.
Az útra csak vízzel készültem. Mivel sikerült vennem egy decathlonos futóhátizsákot, annak a víztartályát töltöttem fel. Természetesen némi ennivalót is pakoltam a gyerek hátizsákjába, de azok nem speciálisak, csak amit én is megehetek. Tudtam, hogy ebéddel várnak, meg hát reggeliztem is, így nem tartottam attól, hogy eléhezek útközben.
Nekiindultunk. Szép, közepes ütemben, olyan 6:10-6:15 átlaggal. Csak a nagyobb emelkedőknél mentem 7 perc/km környékére vagy felé. Éreztem a jobb talpamban a feszülést és az enyhe fájdalmat, nem akartam kockáztatni.
A fiam leginkább előttem haladt, ha nagyon előrement, akkor bevárt egy idő után. Ez nekem megfelelt, dicsértem is.
7 km-nél a runtastic app megállt, de ezt csak fél km-rel később vettem észre. Így a mért km-eket tekintve kb. 150-200-at veszítettem, mert a program kiegyenesítette az amúgy görbe utat. Sebaj, nem ez a lényeg.
Elértük Tardonát, lélekben készültem az első nagy dombra. Ha jól nézem a runtastic program gps adatait, kb. 100 m-es szintemelkedés 800-900 m út alatt. Jó kis kaptató. Olyan 7:30 p/km átlaggal sikerült feljutnom a tetejére belesétálás nélkül. Legutóbb pár lépés erejéig sétáltam.
Na, hogy cifrább legyen a sztori, pont ennél a dombnál csatlakozott hozzám egy kínai srác, aki mindenáron felfelé akarta megbeszélni velem, merre van a Lázbérci tó, én merre futok, meg hasonlók. És persze mindezt angol nyelven. Egye fene, gondoltam, ez is egy fajta edzésmódszer, ha lúd, akkor legyen kövér is.
Közben a fiam lemaradt, akit a lejtőn bevártunk. Aztán otthagyott mindkettő. Az app-ot véletlenül kikapcsoltam, indíthattam egy új távmérést.
Tardona és Dédestapolcsány között egyedül futottam. Néztem, hol vár be a gyermekem. Sehol senki. Már kezdtem rémeket látni, azaz hergeltem magam….
A falu végi elágazóban sem volt. Topogtam, most mi legyen. Menjek tovább? És ha valami történt a gyerekkel? Szóval, megállítottam pár autót, embert, de senki nem látta a fiamat. Kétségbe estem. Végül felhívtam a szüleimet, hogy jöjjön valaki autóval, hogy megkeressük.
Kb. 10 perces ácsorgás után megszólalt a telóm, hogy a fiam megvan, csak jóval arrébb. Na, nyomás utána.
Ami a vízfogyasztásomat illeti, kb. 7-8 km-től kezdtem egy-egy kortynyit magamhoz venni. A nagy aggódás közepette többet ittam. Nem éreztem magam se szomjasnak, se éhesnek. A 20-30 perces lötyögés és ácsorgás pedig pihenés volt. Fizikailag. Bár a talpamat erősen éreztem.
Átfutottam Dédestapolcsányt, eljutottam a következő nagy emelkedőig. Ez is kb. 100 m szintkülönbség, csak elnyújtva. Úgy másfél kilométeren át trappoltam fel elég jó ütemben. Átlag 7:30-7:40-es tempóban. Ez gyorsabb, mint másfél hónapja, igaz, akkor nem ácsorogtam előtte, de nem is fájt a talpam.
Azt gondolnátok, hogy a dombról lefele már csak szaladnom kellett. Hát, nem. Fura módon, a talpam felfele menet kevésbé jelez, mint lefele. Szóval, ahogy tudtam, olyan sebességben ereszkedtem. Közben pár fotó erejéig megálltam, hiszen nem lehet kihagyni a Lázbérci tó és a völgy látványának megörökítését.
A fenti fotóra még egy bogár is került, mert éppen az exponálás pillanatában repült el a lencse előtt.
Éppen tettem el a mobilt a képkészítés után, mikor beért a kínai. Pár méterrel arrébb a fiamat is megláttam, aki “türelmesen” várt engem újságot olvasva (még jó, hogy magával vitte a magazint). A gyermekemmel üdvözöltük egymást, megemlítettem neki, hogy máskor igazán bevárhatna egy rövidebb szakasz után. A kísérést még gyakorolnia kell…
Már nagyon unhatta az egészet, meg hát közel is voltunk a végcélhoz így 21 és fél km környékén, mert elköszönt és elkerekezett.
A kínai maradt. Végig. Amit bántam is, meg nem is. Szeretek egyedül futni, viszont azzal, hogy beszéltetett, elterelte a figyelmemet a fájó lábamról és az utolsó 7-8 km fáradalmairól. A sebességem 6:25 és 6:30 körül volt, amit nem hasonlítanék az előző alkalom ezen szakaszához, mert akkor erős szembe szél volt, és az lelassított.
A kínai sráccal mindenféléről beszélgettünk. Már amennyire nekem sikerült 20 km után kommunikálnom futás közben.
Továbbra sem voltam éhes, csak szomjas, amit vízzel enyhítettem. Kb. 7-8 dl-et fogyasztottam az út alatt. Pisilnem nem kellett. Nem éreztem extra fáradtságot, se combmerevséget, vádli bekeményedést. Egyedül a jobb talpamat. Ha az a fájdalom nem lett volna, egész kényelmes futás lett volna.
Beérve Nagybarcára elköszöntem a kínaitól, jobbra fordultam, és trappoltam a végcélom felé. Még volt 800 m-em hátra. Most már kezdtem érezni a fáradtságot, de nem vészesen.
Lelkesen köszöntem a családomnak, és megdicsértem magamat: ezt is megcsináltam.
Összesen 29,85 km-t futottam. Kb. 3 óra 10 alatt, ha a kényszerpihenőt leszámítom. Elég jó perpill.