A MiCsodaNők.hu oldalon jelent meg még januárban egy bemutatkozó írásom.
Teljes terjedelemben átveszem. Olvassátok!
Vasárnap délután volt. Elővettem a legelső edzésnaplómat, melyet egy éve kezdtem vezetni…
Azóta a harmadikat nyitottam meg most január 1-jével. Böngésztem. Akkor még az összes edzésemet beleírtam a kis füzetembe ,a végzett gyakorlatoktól kezdve a mért pulzustartományokon át- az átlag és max szívfrekvenciáig.
Megakadt a szemem az egyik bejegyzésen: Futás – 7 km.
Ó, hogy is volt?
A barátnőm 2011. decemberében lelkesen keresett meg, hogy a párjával áprilisban futóversenyen szeretnének részt venni, és csatlakoznék-e hozzájuk. Ő 7 km-en indulna, a párja félmaratont futna.
Ezzel az elköteleződéssel szeretnék magukat a rendszeres futásra ösztökélni, s hogy más se maradjon ki a jóból, pár ismerősüket is meginvitálták a versenyre, köztük engem is.
Úgy gondolták, a felkészülés így könnyebb lesz.
Akkoriban nem futottam. Viszont volt futó múltam. Ugyanis 2007. márciusában úgy döntöttem, felveszem a futás szokását. Csak így. Nem fogyás céljából szerettem volna a rendszeres mozgást az életembe vinni, hanem mert az ülőmunka már szinte fájt az alfelemben. A heti egy-két salsa óra már nem tudta kompenzálni a napi 8 órás üldögélést.
Szépen megterveztem minden hét elején, mikor fogok tudni futni menni. Akkor még a fiaim kisebbek voltak, akiket egyedül nevelek, de már heti pár nap egy-egy órát tudtak esténként nélkülözni.
Eleinte két alkalommal indultam el esténként egy héten, és kb. 35-40 percet bírtam futni. Azt hiszem, egy kezdőtől ez egy csodás teljesítmény, hiszen volt benne emelkedő is, és még meg sem kellett állnom, vagy belesétálnom. De akkor ez természetes volt számomra. Eleinte 4-5 km-eket tettem meg heti 2 alkalommal, majd szépen nőtt a futott idő és a gyakoriság is.
Mivel elszánt voltam, és szerettem volna, ha a futás (maga a rendszeres mozgás) beleolvadna az életembe, mindig kedvenc zenéket hallgattam, és a nehezebb pillanatokban motiváló és lelket erősítő gondolatokat mantráztam magamnak.
Emellett tudtam, csak jót teszek magammal, ha mozgok annyit, amennyire csak lehetőségem van.
Így eljutottam oda, hogy egy egyedül töltött vasárnap délután- azon kaptam magam, hogy veszem fel a futó ruhámat, pedig előtte 15 perccel megbeszéltem magammal, aznap inkább lustálkodom.
Ott ért véget a másfél éves futókarrierem, hogy a szabad levegőjű, az egyik októberben aszfaltos futást felcseréltem edzőtermi futópadra a pár percre levő edzőteremben. Két hónapig bírtam a futópadot, majd meguntam, és a futást felcseréltem dvd-s erősítő edzésre, illetve jógaászanákra.
Tulajdonképpen sokat köszönhetek a futásnak. Ha akkor nem választom a futócipőt, talán nem lesz tartósan szerves része az életemnek a sport, a mozgás. És meglehet, hogy nem indulok a sport, a testedzés irányába.
Egy idő után ugyanis belsőkésztetést éreztem, hogy másokkal is megosszam a mozgás örömét és a velejáró szabadságot.
A két gyermekem és a munka mellett szabadidőmben tanfolyamokra jártam.
– Alternatív mozgás- és masszázsterapeuta lettem, illetve kineziológus (One Brain 3 in 1 Concepts), majd 2011-ben beiratkoztam aerobik sportedző képzőbe, és másfél éve 40 évesen megtartottam az első fitnesz edzésemet. Már heti három este tartok edzést (két típust), bár nem hagytam el a főállásomat (irodai munka).
Az elmúlt években sokszor éreztem, hogy jó lenne újra futni, hiszen azt az élményt semmi sem pótolhatja. Ezért minden gondolkodás nélkül vágtam bele tavaly januárban a nagy felkészülésbe, amire a barátnőm invitált, ami az elnyúlt tél miatt eléggé furcsára sikeredett. Sokat edzettem, de a futás leginkább heti egy vagy kettő alkalomra korlátozódott. A többi erősítő és egyéb jellegű mozgás volt.
Elérkezett a verseny napja. Budapest, Margitsziget, Vivicittá félmaraton,10 km és Midicittá 7 km. A barátnőmmel izgalommal vártuk a 13.30-as rajtot. Életemben egyszer futottam versenyen gyerekkoromban, de hol van az már, gondoltam. Semmi tapasztalat, csak a bizonyosság, hogy ez egy különleges élmény lesz.
Az volt. Nagyon rossz. Talán csak a célba érés és a büszkeség, hogy ezt is megcsináltam, írta felül halványan a 7 km alatt tapasztalt izommerevséget, túl magas pulzust, fújtatást és lihegést, és a rakparton az aszfaltra olvadást. Ez utóbbihoz végképp nem szoktam hozzá a felkészülés jeges heteiben.
Ha a mai fejemmel összegeznem kellene: ész nélkül futottam. Amit egy pár hét múlva a Női Futógálán 6 km-en megismételtem.
Akkor gondolkodtam el, hogy valamit nem jól csinálok. Ennyire nem lehet rossz élmény egy verseny, ha már ennyien járnak rájuk. Szeretek futni, és szeretem, ha minden futó, kocogó lépésem élményt jelent, s nem kínszenvedést. Még a verseny is legyen egy örömfutás.
Utána olvasgattam, meghallgattam másokat, és rájöttem, túl sokat akartam túl hamar. Mindenre meg kell érni. Még egy 7 km-es távra is.
Talán azt hihetné az Olvasó, hogy mindezek után szépen a legutolsó céljaim közé soroltam a versenyeken való részvételt.
Hát, nem! Beneveztem a szeptemberben rendezett Nike Félmaratonra.
De most már tényleg ésszel futottam. Letöltöttem egy edzéstervet, és igyekeztem azt követni.
Persze, a magam módján. Hiszen nem bírtam kivárni a verseny napját, hamarabb lefutottam a 21,1 km-t – többször is.
De így is izgalommal vártam a nagy napot!
Megterveztem, mit veszek fel, ha meleg lesz, ha esetleg esik az eső, vagy ha éppen kitört a korai tél, mit fogok enni előző este és aznap reggel, mit fogok inni, ki fog odakísérni és várni rám a célban.
Mindemellett azon Kilométergyűjtőkkel is nagyon-nagyon szerettem volna már találkozni,
akik eljöttek a versenyre, és akiket csak az internetről ismertem – virtuálisan.
Ez a verseny volt az, ami megváltoztatta a versenyekről a véleményemet. Mert már tényleg ésszel és szívvel csináltam.
A magam tempójában haladtam a magam örömére. És nagyszerű élmény volt. Mosolyogtam, integettem, az út menti zenékre táncoltam, ha úgy esett, és csak egy picit érdekelt, milyen időeredménnyel fogok célba érni.
Végig tudtam tartani azt a pulzust, ami mellett kényelmesen tudtam haladni és lélegezni.
Így még egy hajrára is futotta az erőmből. A célba érve majdnem elsírtam magam. Örömömben.
Hogy megcsináltam úgy, ahogy terveztem, és mert egy annyira, de annyira jól esett.
Nagyon szép emlék lett számomra, és ha felidézek egy-egy örömteli momentumot, megborzongok.
A sport szeretetemet és karrieremet hogyan értékelik a gyermekeim? Úgy érzem, elfogadták, hogy a sportnak (is) elköteleztem magam. Számukra az természetes, hogy anya ilyen: hajnalban kel 4.10-kor, hogy edzhessen a konyhában, vagy vegye a futóruháját, cipőjét és 5.20-kor induljon futni munkába indulás előtt.
Hétvégén is igyekszem korán futni indulni, hogy minél hamarabb itthon lehessek.
Ők még nem követtek ilyen téren, de remélem, pozitív példájuk vagyok és leszek a jövőt illetően.
Azonban aminek nagyon örülök, és büszke vagyok, hogy az egyik típusú edzésemre, a Boot Camp-re a 14 éves fiam is jár.
A környezetemben az ismerősök egy része nehezen emésztette meg, hogy 40 évesen kezdtem el sportedzéseket tartani.
Az már csak hab a tortán, hogy futóbolond lettem.
Mikor elmesélem, hogy reggel ennyi és ennyi kilométert futottam, bizony némelyikük hüledezik, hogyan lehet 9-10 vagy annál is több kilométert futni.
Hogyan lehet? Szépen, lassan és türelemmel hétről hétre növelve a futott kilométerek számát és az időt.
Tehát a képlet egyszerű: döntés, elköteleződés és kitartás az elérendő célt illetően.
S ami a fő: a futás, a sport kikapcsol, megnyugtat, energiával tölt fel. Hosszú távon pedig erőssé, magabiztossá és egészségessé tesz (ha ésszel csinálja az ember). Egy-egy nagyobb kihívás teljesítése alkalmával bebizonyítom magamnak, erre is képes vagyok. És tudom, hogy mások is. Mindemellett azt vallom, hogy a mozgás az élet szerves része, és a mai világban elengedhetetlen a rendszeres sport az egészségünk és a testi-lelki-szellemi jól létünk érdekében.
Az idén töltöm a 42. évemet.
Úgy gondoltam, hogy az elkötelezett futókhoz híven, a születésnapomat én is annyi kilométerrel fogok köszönteni, ahány éves vagyok.
Tavaly még nem ment volna a 41. De most szépen készülök a majdnem maratoni távra. Megterveztem szépen, hogyan növelem a távot 21 kilométerről tavaly november óta.
Jelenleg 30 km a leghosszabb táv, amit futottam egy-két hete.
Még van 5 hónapom júniusig.