Nagyszerű, napsütéses idő kerekedett, pedig elég ködösen indult. Már attól tartottam, hogy alulöltöztem, és kénytelen leszek a Piros pólóra felvenni valamit.
Aztán mégis nekünk kedveztek az égiek. 🙂
Mikor beneveztem, és elkezdtem nézni a növekvő nevezési listát, kezdtem beparázni, hogy bizony én az utolsók között fogok bekullogni, mert hát olyan kevés félmaratonista lesz, én pedig 2 óra alatt nem tudok még célba érni. Szóval, valahol a lelkem mélyén elkezdtem osztani-szorozni, mennyi esélyem van egy 2 órás beérkezésre. A csoda és egy sík terep biztosan segített volna, de itt, látva az útvonalat, amiből 4 kört kellett megtenni, tudtam: emelkedő lesz, az biztos. Ami ugyan nekem a barátom, de a pulzusom még nem csipálja, azaz 170 felé felkúszik, ha nem vigyázom. Egy szóval, a sorsra hagytam az időmet. 🙂
Szombaton délben megcsináltam a tésztapartimat egy adag gluténmentes mákos tésztával, aztán jó sokat ittam és pihentem. Sajnos, nem tudtam korán elaludni, de szerencsére egy órát nyertünk az éjszaka, ezért úgy nagyjából sikerült eleget aludnom.
Izgultam? Egy kicsit. De érthető. Inkább kezdtem magam spanolni, hogy milyen klassz lesz futni. A fiaim és a párom pedig majd szurkol nekem. 3-szor tuti fogok velük találkozni.
A maratoni távot és a miniseket egy órával hamarabb indították, így mi a még bőven futók közé voltunk rajtolva. Ezt valahogy nem igazán gondolták át (az utolsó napokban lett chipes a verseny), így, hogy ne zavarjuk a maratonit futókat, a rajt után 5-10 méterre indítottak minket chip jel nélkül.
Óra és mobil indítva, és futás. Szerencsére lejtővel kezdtük, így be lehetett melegedni. Megint a biztosra mentem, azaz a pulzusomat nem engedtem felmenni 160 felé. Főleg az első körben tudtam megtartani, kivéve az emelkedős részeket. Persze, nem az elején futottam a mezőnynek, de úgy voltam vele, ez van, én még ennyit tudok. Majd…
Az első kört végig vigyorogtam. Amikor a családom mellé értem, nagyon jól esett a biztatásuk. Pacsiztunk, ők kínáltak vízzel, ezzel-azzal. De még nem volt szükségem rá. A második körben is mosoly ült az arcomon, de már lekötött jobban a futás. 7 km környékén már elfogadtam egy pohár vizet, amiből egy-két kortyot ittam. Újabb családi találka, örömködés, én pedig futottam tovább.
Szerencsére a testem jól bírta a terhelést, viszont a bal combom egy izomkötege fájdogálni kezdett. Végig a harmadik körben éreztem. Tereltem róla a figyelmem, és sikerült is. Ugyanis lekötötte sok más a gondolataimat.
A harmadik körben volt ugyanis az, hogy megelőzött Bogár János, aki a 42 km-es távot nyomta. Hajráztam neki, ő pedig csodálkozva nézett rám. Nem tudhatta, hogy én szinte mindenkinek ezt mondtam, aki megelőzött és a hosszabb távot futotta. 🙂
Futott előttem, aztán láttam, hogy sántít. Már nyújtani is megállt. Meg-megindult, futott, majd újabb nyújtás. Ez így ment egy jó darabig. Magamban küldtem neki energiát, és kértem az égieket, hogy segítsenek neki befejezni a versenyt. Meghallgathattak, mert a kör vége felé egy nagyokat köhintő pacák megelőzve engem csatlakozott mellé. Innentől kezdve együtt futottak, szépen eldumálgattak. Én pedig tisztes távolságból követtem őket. 😀
Befejezve a harmadik körömet, mikor áthaladtam a Rajt/Cél vonalon az én nevemet is megemlítette a szpíker. Én pedig vigyorogva, feldobott karokkal kezdtem el a negyedik, befejező körömet.
Filóztam azon, hogy elkezdjek-e gyorsabban futni. Vajon, ha most elkezdtem, akkor végig fogom-e tudni csinálni vagy elég lesz-e később tempóznom. Az utóbbi mellett döntöttem, de azért gyorsítottam továbbra is figyelve a pulzusomat.
A combfájásom megszűnt, viszont kezdtem fáradni. Nem pulzusilag, hanem az izmaimat éreztem kimerültebbnek. Hm. Már csak pár kilométer, és ott a cél. És emlékeztettem magamat: szeretek futni. 🙂
Még mindig mosolyogtam, de már egyre halványabban. 😀
A család mellett harmadszorra is elhaladtam. Már messziről mutogattam, hogy inni kérek, amit kissé nehezen fogtak fel, de végül a kezembe nyomta nagyobbik fiam a flakont, én pedig mondtam, jöjjön velem, hogy visszaadhassam. A kisebbik fiam is utánunk iramodott, amíg a pár kortyot megittam. (Jó lenne egyszer tényleg együtt futni velük. 🙂 ).
Már csak egy-másfél km lehetett hátra. Bogár Janiék még mindig előttem kocogtak, én pedig úgy döntöttem, itt az idő beelőzni őket. Hát, megtettem, “elrobogtam” mellettük. Nem tudom, miről beszélhettek, de pont azt a céget említette a másik pasi, ahol én dolgozom, így odaszóltam vigyorogva, hogy onnan vagyok. Aztán mentem tovább az utolsó emelkedőt meghódítani. De még mindig nem mertem teljes erővel belehúzni, így a max. pulzusom 177 lett az órám szerint. Viszont a célt megelőző lejtőn belegyorsítottam, ha még ez valamit számít is ilyenkor.
Az utolsó métereken azt vettem észre, hogy a nevetés és a sírás vetélkedett bennem, melyik is törjön ki rajtam. Maradta széles mosoly az arcomon, felcsaptam a karjaimat a magasba, és átszaladtam a célon.
Kicsit sérelmeztem, hogy nem hallottam a nevemet, de a kisebbik fiam később biztosított afelől, hogy én is meg lettem említve, mint félmaratonista befutó.
Hát, megcsináltam. Újra. Jó érzés. És különösen az, hogy itt a szomszédban. Miskolcon. 🙂 Azaz, mondhatni, itthon. A második hivatalos félmaratonomat. Ugyan nem lett meg a 2 órán belüli beérkezés. Nem hivatalos eredmény szerint 2:06 + pár másodperc. De az öltözőben megnyugtattak, hogy lesz ez még jobb is, hiába vagyok 41 éves, előttem a futóélet. 🙂