Kevés futó van, aki ne emlékezne meg az első félmaratonjáról vagy így vagy úgy. Tulajdonképpen ez természetes, hiszen átlép egy határt, ami lezárja a „futogatok” időszakot, és megnyitja az utat az esetleges hosszabb távok felé.
Tavaly december táján bejelentette a barátnőm, hogy a férjével ez év tavaszán debütálnak a Vivicittán félmaraton és 7 km távon. Megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni. Akkoriban még ő sem futott rendszeresen, de én is csak maximum a helyben futást gyakoroltam edzéseim során. De emlékezve a pár évvel ezelőtti futóidőszakomra, úgy gondoltam, itt a lehetőség újra futóemberré válnom.
Valahogy így kezdődött.
Tavasszal még egy 6 km-es versenyen is részt vettem, és persze, inkább magammal versenyeztem, mint mással….
Hogyan jött a félmaraton lefutásának az ötlete, már nem emlékeszem. Csak arra, hogy beneveztem a szeptember 8-i Nike 21,1 km-re, illetve lekértem az emailes felkészítő levélsorozatot a futanet.hu-ról. És elkezdtem rendszeresebben futni.
Adtam magamnak 18 hetet a felkészülésre. Edzésnaplót nyitottam, amit becsülettel vezettem: mértem a pulzusomat, a megtett távot, regisztráltam a keresztedzéseimet is. Az első hosszabb futásomat, ami 13 km volt, májusban ejtettem meg. Ezt pár hét múlva, június elején egy 21 km követte. Igen, már akkor lefutottam a 21 km-t.
Nos, fizikailag még nem voltam rá felkészülve, hiszen rendesen elfáradtam, és csak a makacs elszántság vitt előre. Megállni sem mertem egy pillanatra sem, mert tudtam, nem fogok tudni újra elindulni. De megcsináltam. És ez hatalmas erőt adott a folytatáshoz. A nyár folyamán még hat 20 km feletti távot futottam több röviddel egyetemben.
Hogy miért nem hagytam a legelső félmaratonomat a versenyre? Az első 21 km körüli távot azért futottam le, mert kíváncsi voltam rá, meg tudom-e tenni. A másodikat pedig azért, mert szerettem volna látni, hogy másodszor is képes vagyok rá. A többit pedig azért, hogy felkészült legyek a versenyre.
Azt gondolom, hogy így is az első félmaratonomat futottam le tegnap. A hivatalosat mindenképpen.
Közeledett a nagy nap.
Szerencsére a nyarat komolyabb sérülés nélkül végig edzettem. Természetesen két héttel szeptember 8-a előtt a jobb lábamon az Achilles felett megfájdult a vádlim. Igyekeztem pihentetni, illetve ha futottam, akkor semmi megerőltetőt nem csinálni. A fájdalom megszűnt, mégis közelgő versenyre az egyik mumus a hirtelen fellépő fájdalom lett. A másik az, hogy túlszaladom a félmaraton elejét.
Ugyanis a tavaszi két versenyemen ezt tettem. Mert én nagyon jó eredményeket szerettem volna futni. Lehet, hogy azok is lettek a maguk nemében, de azokról a futásokról alig maradt jó emlékem. Csak az, hogy mindkettő alatt majd’ felbuktam az elavasodás és a magas pulzusszám (181-182) miatt.
Ezt a versenyt nagyon ésszel szerettem volna elkezdeni, végigcsinálni és befejezni. Hogy örök élmény maradjon.
Elérkezett a verseny előtti nap. Tudtam, nem lesz egy fáklyás menet, hiszen aznap gyakorlati napom volt a személyi edző tanfolyamon, és a kedvenc oktatóm, Gáspár Kata vezényelte végig. Nála pedig ritkán lehet lazsálásra számítani.
Szerencsére előre jeleztem, hogy másnap hosszút futok, így kíméljen mindenki (leginkább én magamat). Hála, ezt mindenki, az oktató és a tanfolyamos kollégák, tudomásul vették, mert ha az aznap összes gyakorlatát és edzését komolyan és becsülettel megcsinálom, akkor vasárnap robotjárással közlekedtem volna. Úgy pedig első félmaratonra nem érdemes kiállni. Azt hiszem.
Ha félmaraton (vagy maraton), akkor tészta-parti. Ezt én sem hagyhattam ki. A hosszú táv futás egyik előnye: a nagy futások előtt nyugodt lélekkel befalhatsz egy jó nagy adag tésztát vagy egyéb szénhidrátot, ami a kedvencet. Hát, én is így tettem. Megfőztem még hajnalban a gluténmentes spagetti tésztámat, megszórtam mákkal és pici nádcukorral, majd megutaztattam Budapestre. Este pedig jól befaltam.
Szombat délután még sikerült átvenni a Nike ajándék technikai pólóját a Westend üzletben. Persze, tudtam, nem abban fogok futni, hanem a Kilométergyűjtők feliratos futóatlétámba, amit már egy ideje őrizgettem erre az alkalomra – is.
Az éjszaka nyugodtan telt. Hajnalban keltem, ahogy egyébként mindig is szoktam. Most kivételesen ettem futás előtt. Egyébként nem igen szoktam. Így hát szénhidrát töltés gyanánt csokis puffasztott rizsszeletet majszoltam, mellé 2-3 dl vizet és pár korty izotóniás italt ittam. Majd elindultunk a Felvonulási térre leparkolni.
Izgultam-e? Hát…., igen. Egy kicsit. De lefoglalt az, hogy átvegyem a rajtszámomat, illetve hogy megtaláljam a versenyen futó Kilométergyűjtők csapatát a gyülekező helyen. Ez utóbbi kicsiny kóválygás után meg is lett. Sikeresen be is mutatkoztam a tábla alatt várakozó pasinak, akinek, mint utólag kiderült, semmi köze nem volt a Kilométergyűjtőkhöz.
Aztán csak összeterelődött a csapat nagy része. Jó volt találkozni azokkal a futókkal, akiknek eddig csak a neten olvashattam nap mint nap lefutott kilométereiket vagy egyéb futóélményeiket.
Ott voltunk, örültünk egymásnak, de látszott mindenkin, már lélekben a félmaratont futja. Így hát elkészült a közös fotó, utolsó pisi, és mentünk a saját rajtpozíciónkhoz.
Mikor beneveztem a versenyre, úgy gondoltam, hogy meg fogom csinálni 2 óra környékén. Persze, mert akkor még nagy volt a mellény. A nap közeledtével már kisebb lett az arcom, így a versenyzónám legvégére igyekeztem beállni, hogy a mellettem elzúgó sok ember ne vegye kedvemet.
Különben is eldöntöttem már napokkal előtte: nagyon odafigyelek magamra, igyekszem lassan indítani, majd egy örömfutássá kanyarintani a 21,1 km-t.
Ez így is lett.
Szakaszos rajt volt, és mi már az utolsóba kerültünk. Óvatosan indultam, és nem érdekelt, mennyien mennek el mellettem. Azt morzsoltam magamban: ez az én futásom, csak magamra figyeljek, és célom, a célba érés.
Kicsit rosszabbra számítottam, ami tömeget illeti, de szépen tudtunk menni. Aki valamiért a figyelmem középpontjába került (mozgássérült, idősebb, kicsit fáradtabb, vagy csak szimpatikus volt), annak magamban nyomtam egy biztatást.
Szépen haladtam.
9-10 km-ig a pulzusomat igyekeztem 160 alatt tartani, aztán már pár ütemmel feljebb engedtem. A frissítőknél ittam, megmostam az arcom, sőt, odáig is merészkedtem – tőlem ez nagy szó -, hogy magamra öntöttem a maradék vizet, vagy a futókra irányított locsoló alá szándékosan befutottam. Nem azért, mert melegem volt, hanem mert bulinak éreztem.
Annyi zökkenő volt a 10-11 km körül a pesti rakparton haladva, hogy egy futóhölgy lekiabált a fenti útról, hogy orvost keres, van-e közöttünk szakember. Senki nem jelentkezett, és látszólag nyugodtan futottunk tovább. Bennem a lelkiismeret furdalás kezdett el dolgozni, miért nem mentem segíteni, bár nem vagyok orvos. A forduló után lassan elértük azt a bizonyos helyszínt. Egy fiatal férfi feküdt a földön, körülötte néhány rendező állt vagy guggolt, és vízzel locsolták, s nem engedték, hogy a srác felálljon. Kicsit megnyugodtam, de még bennem maradt a kérdés: mennyire vagyok önző, hogy nem hagyom ott a futást, és megyek segíteni – bárhogyan is.
Aztán továbbfutottam.
Ahogyan a kontrollon lazítottam, úgy váltam én is örömfutóvá. Addig is integettem, mosolyogtam, de onnantól kezdve ott volt végig az arcomon a mosoly. A fülemben szóló zenére énekeltem, az utcai zenészek ritmusára tapsoltam, táncoltam, akinek csak lehetett integettem, visszatapsoltam, és egyszerűen élveztem a futást. Minél közelebb kerültem a célhoz, annál jobb volt a hangulatom.
Arról már régen letettem, hogy valami nagyon szuper időt fussak. Megtehettem volna. De úgy döntöttem, maga a futás csodálatos élménye sokkal-sokkal fontosabb számomra az első hivatalos félmaratonomon, mint egy 2 óra alatti idő felmutatása.
Elhaladtam a 20. kilométert jelölő tábla mellett. Nem sokkal utána brazil szambát (én így emlékszem) játszó dobos csapat javította a futók hangulatát. Az enyémen is sikerült pörgetniük egyet. Ha nem lett volna még előttem egy-másfél kilométer, bizony megállok, és a lábaim futás helyett táncoltak volna. Így is sikerült mutatóba ráznom egyet a latin ritmusra.
Még volt egy kis emelkedő hátra. Nem húztam meg, csak simán vettem az akadályt. Fizikailag nagyon bírtam, viszont a szívem furcsán viselkedett odabent. Nem ment fel nagyon a pulzusom, úgy 172 körül volt már a vízszintes szakaszon, de úgy tűnik, nehezményezte ezt az utolsó megterhelést. Kénytelen voltam elbeszélgetni vele, és picit visszavenni a tempóból.
A félperc nyugalom is sokat számított, mert a célegyenesbe érve már elfeledkeztem mindenről, s úgy gondoltam, ideje meghúznom az utolsó száz métert. Még a párom mellett is elviharzottam, aki pedig nagy bőszen lengette a “Hajrá, Judit!” feliratot.
Beértem a célba. Mosolyogva, nevetve. Majd pár méter után sírva fakadtam. Inkább csak hüppögtem, könnyeztem, de az bizony, bőgésnek számított. Oldódott a stressz, és emellett az öröm könnyeit hullattam: megcsináltam. Hivatalosan is.
Szép volt, jó volt. Még sok ilyen versenyt szeretnék. Akár hosszabb távból is. Egy percét sem másítanám meg, így volt élmény számomra.
