Nehezen tudom megfogalmazni, miért is szeretek futni. Azt hiszem, csak általánosságokat tudom írni: kikapcsol, jó stresszoldó, egyedül lehetek, nagyszerű mozgásforma, és így tovább.
Az igazi futóérzés a méterek, kilométerek megtétele közben lep el. Tudom, az endorfin nevű hormon az oka, de ha egyszer jó, akkor jó.
A belső öröm, ami végig fut rajtam, és csak mosolygok annak ellenére, hogy talán már 15 kilométer is van mögöttem. És ha egy kedvenc zeném szól a fülesben ez időtájt, akkor érkezik a csúcsérzés. Lehet ezt tovább ragozni?!
Szóba került nem rég, hogy a futás (vagy egyáltalán a sportolás maga) állandóan erőfeszítéssel, fájdalommal és szenvedéssel jár. Ezt én így nem mondanám. 
A sport számomra mozgás jelent, ami szükséges a szervezetemnek, a lelkemnek. És ezzel így vagyunk legtöbben. Ha nem csináljuk rendszeresen, akkor hiányzik.
A fentebb megfogalmazottak is előfordulnak sportolás közben, de nem ez a lényege. Akkor járnak vele, ha egy célt szeretnénk elérni, és ezért kilépünk a komfort zónából, azaz a kényelmes keretek közötti mozgást lecseréljük egy kihívásra.
Ekkor jöhet a fájdalom, az erőfeszítés, a kín, a majdnem teljes kipurcanás egy-egy edzés erejéig.
Hol van ilyenkor a boldogság érzése, kérdezheted, és miért csinálod, ha közben fáj, ha éget, ha fogaid csikorognak.
Jó a kérdés. Közben tényleg sokszor nem öröm a mozgás. Főleg, ha éppen egy nemszeretem feladatot végzel. És igen, csak a mazochisták élvezik ezt.
Viszont nagy az öröm, az elégedettség, ha az edzés végeztével elmondhatom, ma is megcsináltam. Ha úgy fejezem be az aznapi penzumot, hogy kicsit kintebb toltam a határaimat. Az endorfin ilyenkor jön.
S arról az örömről még nem is beszéltem, ami akkor lep el, mikor a kitűzött (reális) célt elértem (pl. egy versenyen való klassz szereplés).
Igen, azt hiszem, tudok még egy okot, miért szeretek futni: mert újra és újra átléphetem a (képzelt) korlátaimat, kitolhatom a határaimat.