Nemrégiben kiírtam egy motiváló mondatot a facebook oldalamra:
Az álmaid és a valóság közti távolságot úgy hívják, fegyelem.
A fegyelem a kitartást, a lustaság, a kényelmesség legyőzését, az összes kifogás lesöprését takarja. Tudom, nem könnyű. Magam is ezen az úton járok. Mert mindenkinek akad egy olyan életterület, ahol meg kell mutatnia, mennyire ura önmagának, mennyire fegyelmezett, mennyire ragaszkodik a céljaihoz, álmaihoz.
Lassan két hónapja, hogy jelentkeztem tagnak egy facebook csoportba, ahol többnyire futni szerető emberek írják le nap mint nap, mennyit futottak aznap. Eleinte nyílt csoport volt, hiszen nincs mit takargatnunk, leginkább azt nem, mi a hobbink, mi a “flúgunk”. Ma zárttá vált a csoport. Az indoklás az volt, hogy jó néhány tag kapta az ismerőseitől a megjegyzést, hogy “de sok szabadideje van”, “inkább a gyerekeivel foglalkozna”, stb.
Nem gondolom, hogy a megjegyzést kapó tagok szégyellnék magukat, de inkább letesznek arról, hogy “provokálják” ezeket az ismerősöket, akik nagy valószínűséggel a saját lelki ismeretükkel nem tudnak elszámolni, mert nem annyira kitartóak és elszántak a sport terén.
Ami téged legjobban irritál egy másik emberben, az valójában saját magadban irritál. Nem tudsz lefogyni, pedig évek óta próbálsz, s emiatt a lelked mélyén gyötröd magadat. A legjobb barátnőd pedig könnyedén leadja a feles kilóit. Szerinted mi lesz a reakciód? Szívből gratulálsz neki a sikeréért, kitartásáért, vagy mosolyra erőlteted az arcodat, kinyögsz egy “gratulálok” mondatot, majd irigykedve figyeled, milyen karcsú lett?
De vehetek egy másik példát is: Rubint Réka és Schobert Norbert házaspárt vagy szeretik az emberek, vagy utálják. Akik ellenszenvvel vannak irántuk elsősorban a sikerüket irigylik tőlük, azt, amit valójában ők is meg szeretnének valósítani valamilyen formában, de nincs annyi kitartásuk, fegyelmük, önbizalmuk, hogy egyáltalán a tettek mezejére lépjenek az álmuk elérése terén.
Felmerült bennem a kérdés: vajon tényleg az a megoldás, hogy “elbújunk” a hobbinkkal, álmunkkal, sikereinkkel, hogy ne szúrjuk mások szemét, vagy igenis vállaljuk fel, és ösztönözzünk másokat, tágítsuk a tudatukat a saját életünkkel.
Azt hiszem, ez utóbbi a válasz. Még ha nem is a közösségi portálon valósítjuk ezt meg.
Mivel hét közben korán reggel szoktam futni, így, míg ki nem nyit a salakpálya 6 óra körül, az utcán futok. Pár éve még zavart a dolog, ma már nem, hogy jönnek-mennek az emberek. Teszem a dolgom, azaz futok, a többivel meg birkózzanak meg ők. Nos, nem mindenkinek sikerül. Minden héten akad egy-egy ember, aki odaszól nekem ezt-azt. Mivel zenét hallgatok futás közben, ritkán hallom meg időben a nekem szóló mondatot. Addigra pedig már pár méterrel arrébb vagyok. Korábban ezeken a megjegyzéseken felhúztam volna magam, ma már legfeljebb írok róla. Tudom, nem bennem van a “hiba”. Nem mellesleg úgy gondolom, azzal, hogy heti kétszer-háromszor megmutatom magam a városnak futás közben más elkötelezett futókkal egyetemben, csak példák lehetünk mások számára.
Tavaly egy hetet Stockholmban töltöttem. Tudtam, hogy sportos nép, erre már felkészítettek. Viszont más volt személyesen megtapasztalni, hogy ott tényleg a mindennapok része a sport, a mozgás. Örömmel töltött el, hogy annyi utcán sportoló embert láttam: fiatalt, időset, babakocsival futót, munkába és onnan hazakerékpározót, éppen sportolni igyekvőt. Szombaton délelőtt nem a boltok voltak tele bevásárló emberekkel, hanem a parkok, ahol sétáltak, gyalogoltak, futottak, görkoriztak, és ami legjobban tetszett: a kiépített gördeszkapálya tele volt gyakorló fiatallal.
Tulajdonképpen ezt szeretném én látni itt is, Magyarországon, vagy szűkebb környezetemben, Kazincbarcikán. Ezért nem bánom, ha a városban heti pár alkalommal futok, mert tudom, hogy előbb-utóbb már nem lesznek csodabogarak a futók, a sportolók, hanem általánosan elfogadott lesz, hogy mindenki sportol, rendszeresen mozog.