Végre egy város (ország?), ahol lépten-nyomon sportoló emberrel akadtunk össze az utcán és a tereken. Vagy biciklizett (kiépitett utak), vagy futott, vagy gyalogolt. Vagy munkába menve, vagy éppen onnan hazafelé vagy történetesen „csak”sportolt.
Kánaán? Én ezt éreztem. És ha valaki az élményeimről kérdez Stockholmmal kapcsolatosan, mindig az ott tapasztaltakkal kezdem a sort és beszélek legalább öt percig róla.
Pedig csak az utcákat jártam, még nem éltem köztük, nem voltam edző- vagy aerobikteremben.
Az egyik helyi újságban írottak szerint naponta 150 ezer kerékpáros kerekezik a fővárosukban. Hasonló számokat említett Malmö és Göteborg esetén is. Azt már nem tudtuk kisilabizálni, hogy ezeket keveslik vagy
éppen elégedettek velük, mi viszont összetennénk a két kezünket, ha a kétszer annyi lakosú Budapesten biciklizne ennyi ember nap mint nap. Igaz, az infrastruktúra nincs meg hozzá (akárki akármit is állít az ellenkezőjéről), és szívszélhűdést kapnának a közlekedésiek és az autósok a sok kerékpáros láttán.
De egy élhetőnek épített városban ez, illetve a közterületeken végzett sport inkább természetes.
Ha volt valami álmom, vágyam arra vonatkozóan, milyennek szeretném látni a magyarokat, az országunkat a sporthoz való hozzáállás tekintetében, az már ott megvalósult. Ők így gondolkoznak (legalábbis jóval nagyobb arányban), így természetes nekik a születésüktől az elmulásukig, nyáron és télen.
Bárcsak itt is megtapasztalhatnám mindezt, ebben az országban!
Megjegyzés: mivel kaptunk kölcsön kerékpárokat, mi is megtapasztalhattuk, milyen ott így közlekedni. Élmény.