Az első hivatalos maratonom

Nos, lefutottam. Mondhatnám, hogy újra, de mivel nem sok ekkora, egyszerre lefutott km van a lábaimban, így nyugodtan vehetem az elsőnek. A hivatalosnak mindenképpen a 29. Spar Maratont.

Milyen érzés? Mondhatom, hogy nagyszerű. Bár semmilyen büszkeség, vagy elszálltság nincs bennem. Inkább a megnyugvás, hogy teljesítettem azt, amire oly régen készülök. És az számít számomra, hogy ahogy végigvittem a 42,195 km-t. Arra tényleg büszke vagyok.

Ami legérdekesebb volt, hogy nem izgultam. Még véletlenül sem kezdtem magam stresszelni. Eldöntöttem, hogy lefutom, a részleteket meg hagytam a sorsra.

Pénteken este még megcsináltam a citromos cukkini muffinjaimat reggelire, összepakoltam a futócuccomat, majd igyekeztem minél hamarabb elaludni, mert tudtam, korán kelünk. Jól aludtam, és mélyen. Izgalom sehol. Lefoglalt, hogy időben tudjunk elindulni. Megcsináltam a szendvicseket, az innivalót, magamnak a zsírtejet, amit a futás alatti frissítésként szántam.

Simán felértünk Budapestre. Kisebb kavarodás után sikerült elég jó helyen parkolnunk közel a starthoz. De még bővel volt idő, és fel is szerettem volna venni a rajtszámomat. Odaigyekeztem, odakövettek a fiaim és a párom. Minden simán ment, a rajtszám a mellkasomra, az “Első Maratonista” felirat a pólóm hátuljára a “42 év – 42,2 km” alá került fel.

A rajtig az időt beszélgetéssel, a Toi-toi-ok felkeresésével töltöttem, töltöttük. A párom és a fiaim úgy döntöttek, megvárják, míg elindulok. Tudom, már nem voltam jó társaság, hiszen hol az ismerősökkel, hol magammal voltam elfoglalva. Ilyenkor már befele figyelek.

10730221_786003334776119_7491695803977283813_n

Ugyan 11 órakor elindult a mezőny eleje, de én kb 11 perccel később léptem át a rajtvonalat a 4 óra 30 perces iramfutók után nem messze. Nem terveztem, hogy követem őket, hiszen nem gondoltam magamról, hogy bírnám azt az iramot. De lelkem mélyén szerettem volna inkább a 4:30 közelében lenni, mint az 5 órás beérkezésnek.

Úgy döntöttem, megyek, ahogy jólesik, ha sikerült a zöld lufik közelében maradni, ám legyen!, ha nem, akkor azt futom, ami tőlem telik. Egy a lényeg, beérjek épen és egészségesen.

Végigfutottunk az Andrássyn, majd elkezdünk a házblokkok között kanyarogni. Már itt gyanús volt, hogy túl öltöztem, ami a nadrágokat (3/4-es és egy rövidebb bő naci) illeti. A kompressziós lábszárvédőt nem bántam, mert azt hosszabb távoknál rendszeresen használom, és megszoktam. A meleget viszont kevésbé bírom. Szóval, csak azt reméltem, hogy a ruhák nem fokozzák a szokatlan októberi meleget.

Az első Margitszigeti átfutásig nem igazán történt semmi érdemleges esemény. Futottam kb 6:30-6:40-es idővel. Az izmaim rendben voltak, a lélegzetvételem egyenletes volt (végig a célig – egyszer sem fújtattam). A sziget árnyas volt, ritkán voltak napos, kellemetlenül meleg szakaszok. Viszont itt összeakadtam egy FB-ről ismerős futóhölggyel, aki egy úriemberrel beszélgetve futott. Csatlakoztam hozzájuk egy időre, majd hölgyet elhagyva már csak ketten futottunk tovább. Ugyan én nem igényeltem a beszélgetést, és ezt egy idő után meg is beszéltem a kollegával.

Kb. 27 km-ig futottunk együtt. A társaság elfeledtette a rakpart nehézségeit, ami számomra a meleget és az egyhangúságot jelentette. Voltak egyéb szakaszok is, különösen a fordítók, amit nem bántam, ha minél hamarabb magunk mögött hagyunk. A kollega ellenőrizte a kilométereket jelölő tábláknál milyen iramban haladunk, és meg is határozta, hogy a következőhöz mikor kellene érnünk. A 23 km utáni frissítőnél muszáj volt kisebb kitérőt tennem egy Toi-toi-ban. A futótársam addig sétált, úgy várt be. A Szabadság Hídon áthaladva jelentette ki, hogy most már nem érdekli az idő, haladjunk úgy, ahogy megfelel nekünk. 25 km után kezdtem érezni, hogy lassul, és én húzom őt. 27 km környékén már arra biztatott, hogy menjek nyugodtan, ha én gyorsabb vagyok. Nem gondoltam volna, hogy én fogom otthagyni őt…

Miután újra egyedül róttam a körülöttem futók között az utat, leginkább magamra figyeltem. El voltam a gondolataimmal, és azzal, hogy a legközelebbi frissítést várjam. Egyébként kikapcsoltam. Ha meg is mutatta magát a nevezetes Fal magát nekem, az inkább kb. 16-18 km környékén volt, amikor felmerült bennem, mennyire hülye is vagyok, hogy ekkora távot bevállaltam.

30 km környékén pedig előszedtem az övtáskámban cipelt mp3 lejátszómat a fülhallgatókkal együtt. Igen! Innentől kezdve zenét hallgattam. Méghozzá DJ Catana egyik aerobik zenéjét, ami mindig feldob, és viszik a lábaimat a jobbnál jobb dalok. Most is így történt. Hip-hop, újra a Margitszigeten voltunk, az árnyas szigeten! Nekem ez volt a legszebb és a legkellemesebb szakasza a 42,2 km-nek.

A frissítő pontokat egyre jobban vártam. Már döntöttem magamba a vizet, és a térdeimet is kezdtem vizezni. Az igazat megvallva már 18 km környékétől fájtak az ízületeim. Nem erősen, de mindvégig éreztem őket. Úgy gondoltam, ha hűtöm őket, jobb lesz nekik. Azt hiszem, így is volt.

A derekamon magammal vitt zsírtejet is fogyasztottam. Egy-egy kortyot ittam 2-3 km-enként, nem ütköztetve a vizes frissítésekkel. Ez a 4 deci bővel elég volt erre a hosszú távra. Nem voltam egy percig sem éhes. Energiám bővel volt, egy emelkedőt sem sétáltam meg. Tulajdonképpen végig futottam, kivéve a frissítő pontokat, ahol, különösen a vége felé, már sétálva ittam.

Kijöttünk a szigetről, vissza Pestre. Még egy kis kanyargás a háztömbök között, majd ráfordultunk a Nyugati pályaudvar felüljárójához vezető útra. Amint megláttam a felüljárót, egy kisebb káromkodás szakadt fel belőlem. De a mellettem levők is sóhajtottak nagyokat. 37 km volt a lábaimban, és nemigazán voltam meggyőződve arról, hogy simán felkocogok. Pedig így volt. Sokat jelentett, hogy Monspart Sarolta az emelkedő tetején szurkolt a baloldalon. Pár szóval biztatott minket, egy pacsit “kierőszakoltam” tőle, majd futottam tovább. Néhány méterrel arrébb jobb oldalon szintén hangos szurkolásra lettem figyelmes. Odakaptam a fejem, és egy ismerős idősebb hölgyet láttam. Rögtön megismertem, és ki is szakadt belőlem: “Éva néni! Lencsés Éva néni!” Majd odafutottam, Majd nem elsírtam magamat örömömben. Kaptam egy puszit, és hatalmas biztatás, már nem sok van hátra.

Ez a két mozzanat plusz energiát adott a megmaradthoz. A lejtőn igyekeztem lefelé, kisebb kanyargások után ráfordultunk arra az útra, ami a Hősök tere felé vezetett. A korábbi félmaratonomról (akkor még Nike) jól emlékeztem erre a szakaszra. Hát, nem a kedvencem.

El is vesztettem a km érzékelésemet. Nem tudtam, hol járunk. Csak reménykedni tudtam, hogy azért fogytak az elmúlt percekben. Aztán láttam a 39-es táblát. Kicsit csalódott voltam, de inkább azon voltam, hogy úgy fogjam fel, már csak 3 km van hátra. Erővel bírtam, mentálisan jól voltam, a zene a füleimben továbbra is vitt.

Már a Hősök teréhez közvetlenül vezető úton jártunk. Egy kisebb emelkedő a 40. km előtt. Szisszenés hangosan és lélekben. Csodák csodája, simán vettem ezt az akadályt is. A 40-est jelző tábla feledtette az összes nehézséget. Itt már kezdtem mosolyogni. Azt hiszem, a következő 2,2 km-t végig vigyorogtam. Tudtam, ez a maraton már megvan. Innen sétálva is! De azért ezt nem tettem. Úgy éreztem, hogy mennem kell, hiszen itt van nem messze a cél, erőm van, most már nem kell vele spórolni. Olyan iramban nyomhattam, hogy az utolsó frissítőnél az egyik futó srác rám szólt, hogy ne fussak annyira. Mondtam neki, hogy visz a zene és az öröm. És otthagytam.

Hihetetlen öröm volt, hogy az utolsó km alatti szakaszon a szurkolók között megpillantottam a Sandbag oktatómat, Ágh Csabát. Széles mosollyal üdvözöltem, és egy pacsit igyekeztem kapni tőle. Egy drukkolást, egy hajrát mindenképpen kaptam tőle. Az utolsó száz méterek már tényleg örömfutás volt. Az utolsó száz méter kapuján áthaladva rákapcsoltam, és kitárt karokkal átrepültem a célon. Azt hittem, pár kilométerrel korábban, hogy sírva fogok fakadni, de … nem. Teljes öröm és nyugodtság volt bennem. Csak az járt a fejemben, hol lehet a családom. Vajon látták-e a befutásomat? Vajon merre várnak rám?

ppic_29_SPAR_maraton_42km_egyeni_befuto_4495Nyakamba akasztották a befutó érmet, és én meg csak azért szurkoltam, hogy vizet is adjanak a befutó csomaghoz, mert az most nekem nagyon kell, hiába ittam még a 41. km-nél levő frissítő pontnál.

Kicsit tétován jöttem-mentem a célba érkezett futó között, amíg a családom megérkezett hozzám. Örömmel mesélték, láttak, amint bevágtázom a célba, és nagyon-nagyon gratulálnak nekem.

Egy árnyas helyen pihengettem velük egy darabig, lenyújtottam, élményeimet meséltem frissiben. És én is meghallgattam, merre jártak, míg én maratont futottam.

Ami konklúziót le tudok vonni, így – újra – lefutva a maratont, csak azt tudom írni, hogy rengeteg múlik azon, mennyire hiszek abban, hogy meg tudom csinálni. Ha a hitem megvan hozzá, már csak ésszel kell ott lenni. És persze, terv szerűen felkészülni, hiszen az addig megtett kilométerek is számítanak.

10712936_10152465764831589_1145098281516187129_nAz időm 4 óra 42 per 5 mp lett. Így elsőre nekem pontosan elég és megfelel. Elégedett vagyok, hogy 42 évesen ilyen időt futottam 42 km-en.

Parse error: syntax error, unexpected 'panoramic' (T_STRING) in D:\Inetpub\webs\1938_web\www\wp-content\themes\panoramic\comments.php on line 50