42 – születésnap és km

Azt hiszem, egy éve született meg a gondolat, hogy de jó lenne egyszer annyit futni, ahány éves vagyok. Az, hogy 2014-ben ezt meg is teszem majd, múlt ősszel, a félmaraton hivatalos teljesítése után fogalmazódott meg bennem.

Milyen szép is az, ha az első maratoni távomat pont azon az éven futom le, amikor is betöltöm a 42. évemet. Összecseng? Igen. Hát, el is dőlt a dolog. A célt kitűztem, és a hozzá elvezető edzéstervet ki is dolgoztam.

A terv szerint hétről hétre növeltem a hétvégi hosszútávú futások kilométereit, persze egy-egy pihenő hetet is beletűzdeltem. A felkészülést tavaly november táján kezdtem.

Jól is haladtam áprilisig. Aztán egyre jobban kezdett fájni futás alatt és után a jobb talpam. Mint később kiderült, talpi bőnye gyulladásom volt. Kezdtem ritkítani a futásaimat, de akkorra már jó pár versenyre beneveztem, azokat is teljesíteni szerettem volna. Így végül odajutottam, hogy heti egy futásom volt, és azok egyike, másika versenyen történt. Teljesítettem a Vivicitta félmaraton távját, a szilvásváradi Cross15-öt (14 km terepen), majd következett a Bánkúti Csúcstámadás 22 km-rel, a Kékes Csúcsfutás és a Bükki Hegyi Maraton egy újabb félmaratonnal június 7-én.

Az utolsó verseny után egész jól lett volna a lábam, ha nem megyek el idő előtt futni. De sajnos, megtettem. A talpam rettenetesen elkezdett fájni. Így a születésnapom előtti két hétben egy km-et sem mertem futni. Nem is tudtam volna szerintem.

A lábamat jegeltem, krémmel kentem, és kíméltem, ahogy csak tudtam. Mert a célomat el szerettem volna érni. Azaz a szülinapi 42 kilométert teljesíteni szerettem volna.

A párom végigkísérte a kínlódásomat, a vívódásomat. Szerette volna, ha teljesül a vágyam. Így meglepett születésnapom alkalmából egy pár Hoka futócipővel. Mivel oly sok jót hallott róla, úgy gondolta, ez a cipő segíteni fog abban, hogy minél nagyobb eséllyel és kevesebb szenvedéssel érhessem el a célomat.

Nagyon örültem a cipőnek, de bennem volt a kétség: mindez elég lesz-e a fájdalom csökkentésére, illetve a súlyosbodás megelőzésére. Még is csak 42 km-ről van szó.

Mivel egy ilyen hosszú táv lefutásához egy kísérőt is ajánlott vinni, a páromat kértem meg, hogy kerékpáron tekerjen mellettem. Ő örömmel vállalta a feladatot. A nap közeledtével a talpi sérülésem miatt úgy döntöttünk, hogy ha a lábam nem bírja a futást, akkor átpattanok a biciklire, és a maradék távot azon teszem meg.

A születésnapom előtti estén azonban elhatároztam, mind a 42 kilométert futva teszem meg. Csak legvégső esetre marad a kerékpár.

Egy reggel 6 órás indulást beszéltünk meg, hogy megelőzzük a nagy meleget. Tudtam, hogy majd’ 5 óra lesz, mire lefutom a tervezett távot.

Nagyon sokat gondolkodtam, hol is fussak. Aztán a Kazincbarcika-Tardona közötti völgyben vezető aszfaltos utat választottam, mivel nagyon szép a táj, nincs sok és nagy emelkedő. Azt számoltam, legalább kétszer oda-vissza kell futnom, és még pár kilométert valahol, hogy meglegyen a 42 km.

A nagy napon időben keltem, elkészítettem a frissítőimet (víz és zsírtej – ez utóbbi azért, mivel én alig eszem szénhidrátot, és ezzel pótolom az energiát), majd a kerékpárral együtt elindultam a párom lakhelye irányába. Félúton találkoztunk, átadtam a biciklit, majd nem teketóriáztam, és futni kezdtem.

Miben bíztam? A kitartásomban, a hitemben és a Hoka cipőben. A kezdeti kilométerek úgy teltek, hogy biztattam magamat: meg tudom csinálni. Csak rajtam múlik, azon, hogy mit hiszek. És akkor csak abban hittem már, hogy le tudom futni a 42 km-t.

A talpamat ugyan éreztem, de igyekeztem nem figyelni rá.

Az első 11-12 km simán ment. Kezdett ugyan meleg lenni, de még nem igényeltem a frissítést. Elérve a Tardona táblát következett a forduló. Ott már ittam vizet és zsírtejet is. Majd fordultam is vissza. Kiszámoltam, hogy kb. 6,5-7 km van a Kazincbarcika tábláig, ahol újra fordulok. Ezen a szakaszon csak egyszer álltam meg vizet inni, majd a fordulóban 18,5 km-nél zsírtejjel is pótoltam az energiát. Nyújtottam is.

Visszaindultam. Ez a szakasz hosszabbnak tűnt, mint amikor először megtettem. Ezen még az sem segített, hogy nem sokára el értem a 21,1 km-t.

A párom állhatatosan tekert mellettem. Meg-megkérdezte, kérek-e inni. Én pedig azt firtattam, hogy nem unatkozik-e. Csak mosolygott rajtam.

A Tardonához közeledve éreztem. hogy egyre nehezebbek a lábaim. Szerencsére a talpamban nem erősödött a fájdalom, s ez megnyugtató volt. A fordulót elérve egy kicsit tovább kocogtam, hogy néhány száz méterrel csökkentsem a visszafelé vezető utat. Bolondság volt, hiszen egy kisebb emelkedőt gyűrtem magam alá, ami 25 km után már nem igazán hiányzott. A párom – később elmondta – csodálkozott is a merészségemen.

Újabb frissítés után lekaptam az ujjatlan pólómat, nyújtottam, aztán indultam is, hogy az utolsó 17 kilométert lefussam. Most már 2-3 km-enként álltam meg vizet inni, és egyszer egy rövid kitérőt is kellett tennem egy földútnál.

Elérve a 32. kilométert azzal biztatott a párom, hogy ez után már minden plusz kilométer egy-egy rekord a lábaimnak, hiszen eddig ez volt a leghosszabb táv, amit megtettem egyben.

Fáradtam. Ezt konkrétan éreztem. Elsősorban az ízületeimben. Az izmaim nem hisztiztek. Sőt, egy-egy kisebb emelkedő még jól is esett. Mivel tudtam, hogy sok minden agyban dől el, így igyekeztem a hátra levő távra úgy gondolni, hogy csak 9, 8, 7 km és így tovább van hátra.

Korábban már kiszámoltam, hogy nagyjából 4 km marad majd, amit valahol le kell futnom. A 400 méteres salakpálya mellett döntöttem. Azt úgy a 36. kilométernél értem el.

Itt már nem csak testi fáradtságot éreztem, hanem lelkit is. Ha addig nem sétáltam, csak a frissítések alatt, akkor most megengedtem magamnak, hogy 100-150 métert átgyalogoljak. Sikerült erőt merítenem ebből a kis sétából.

A pályán 10 kört terveztem futni. Visszafelé számoltam még mindig. Most a köröket. Már nagyon fáradtnak éreztem magam, csak a kitartásomra és a lelkierőmre számítottam. Az utolsó kört türelmetlenül és magamba fordultan fejeztem be. Meg sem állva kocogtam le a pályáról, és vettem az irányt haza. Úgy terveztem, hogy ott fejezem be a 42 km-t. Még volt másfél kilométerem hátra.

A páromat szinte odaparancsoltam magam mellé, majd könyörögtem neki, nehogy egy pillanatra is otthagyjon. Egyedül szeretek futni, de akkor a jelenlétébe kapaszkodtam és nyertem erőt a folytatáshoz.

A távot mérő mobil appom bejelentette: 41. km. Elpityeredtem. Már csak 1 kilométer, gondoltam. A sírhatnék hullámokban tört rám, közben azon voltam, hogy ütemesen tegyem az egyik lábam a másik elé. Könnyek formájában kezdett oldódni az összes, addig bennem levő feszültség, ami a 42 km teljesítésével kapcsolatosan bennem volt.

Megszólalt az app. 42 km.

Hihetetlen volt hallani. A páromnak odaszóltam: Megcsináltam! Hát, megcsináltam!

És elbőgtem magamat. De csak egy picit, pár könnycsepp erejéig.

42.2km_20140620_kollazsMég tettem egy kisebb kanyart, hogy a nagy távhoz hozzácsapjak 200 métert, és hogy megnyugodjak.

Lefutottam a 42 kilométert a 42. születésnapomon. Megtettem. Nem lettem különlegesebb, szebb, jobb. Az emberek ugyanúgy tekintenek rám, mint azelőtt. S azt hiszem, bennem sem változott semmi. Csak már nem lehetetlen az, ami addig annak tűnt.

A talpam azóta nem fáj. Micsoda véletlen!

Parse error: syntax error, unexpected 'panoramic' (T_STRING) in D:\Inetpub\webs\1938_web\www\wp-content\themes\panoramic\comments.php on line 50